Wells 'n' Fargo

1988 - Topo Soft

Akció

Spectrum (48k)

Enterprise

Talán emlékeznek még egy páran a Topo Soft játékaira. Nevük nem igazán a legjobb játékokhoz kapcsolódik, inkább a "játszom egy darabig, aztán elfelejtem" stílusú játékokkal "lepték" meg a nagyérdeműt. Mint a Wells 'n' Fargo esetében nem is igazán a színvonallal van a baj, sőt a grafika kimondottan szép! A játszhatóság kérdése már sokkal kényesebben érinti játékaikat. Hiába a szép grafika, ha a játékost nem igazán köti le a játék, semmi nem ösztönzi a hosszabb játékmenetre. (Az első frász általában már a menüben éri a játékost, amikor szembesül a spanyol nyelvű kiírásokkal.) A program amúgy érdekes ötletet dolgoz fel, nem túl érdekesen: egy vadnyugati postakocsi mindennapjaiba (???) nyerünk bepillantást. Mivel a téma talán érdekesebb, mint amilyenre a játék sikerült, a Billy the Kid-hez hasonlóan kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel:

Postakocsík a prérin
A vándorlás évtizedeiben rengeteg áru, csomag és levél várt továbbításra. Az 1850-es évek elejétől a teherszállítást a Russel, Majors & Waddel-féle szállítmányozási társaság bonyolította. Különleges felépítésű kocsijait 8-10 pár ökör vontatta. Hetekig, hónapokig bandukoltak az Oregon ösvényen, a Kalifornia úton, míg végre célhoz értek.
Minthogy a postaszolgálat ebben az időben még önkéntes és alkalmi vállalkozás volt, útszéli kovácsműhelyek, vendégfogadók tulajdonosai, mozgóárusok, kereskedők gyűjtötték össze a küldeményeket, hogy az arra haladó kocsikaravánokkal, lovasokkal továbbítsák. A nyugatra tartó telepesek önmagukat is a postaszolgálat közvetítőinek tekintették. A ritkán lakott területeken óriási jelentősége volt ennek, és a posta ilyenformán hosszú ideig becsületbeli üggyé vált. Persze ez azért eléggé megbízhatatlan volt.
A küldemények egy része soha nem ért célhoz, vagy hónapokig járt kézről kézre, míg a címzettre rátaláltak. A személyforgalom is teljesen szervezetlen. Akinek nem volt lova, kocsija, az gyalog ment, vagy felkapaszkodott a máséra. Hiába volt sietős a dolga, ki volt szolgáltatva másoknak.
A Csendes-óceán partján gyorsan fejlődő városokat a század negyvenes éveiben csak Dél-Amerika körülhajózásával lehetett megközelíteni. Később, a negyvenes évek végére valamelyest rövidült az út. New Yorkban behajóztak, elvitorláztak a Panama-földszorosig, ott átkeltek, majd ismét hajóra szálltak, és úgy jutottak el Los Angeles vagy San Francisco kikötőjébe. Az 1849-ben kitört "aranyláz"-at követő években azonban mind többen akartak gyorsan eljutni keletről a legtávolibb nyugatra. Sürgető igény lett egy megbízható "gyorsposta", mely egyaránt alkalmas a levél-, a csomag- és a személyforgalom lebonyolítására. És John Butterfield személyében akadt is vállalkozó.
A Butterfield Overland Mail Company első transzkontinentális postakocsijárata 1858. október 10-én érkezett meg San Franciscóba. A kocsi megrongálódott, minden eresztékében recsegett-ropogott, kerékagyai kikoptak, nyikorogtak, amint a kocsis hangos kiáltozásai közben beporoszkáltak a városba. Hatalmas tömeg, transzparensek, zenekarok és tüzes szónoklatok fogadták a szárazföldet először átszelő bátor utasokat. Az első postakocsi 23 nap és 21 óra alatt tette meg a St. Louis-San Francisco közötti 2575 mérföldes (4411 km) utat.
Ezer veszéllyel kellett szembenéznie annak, aki ilyen útra vállalkozott. A Butterfield Overland Mail társaság első rendszeres járata az úgynevezett déli úton, indiánok lakta vad pusztaságokon és hegyeken át vezetett.
Veszélyes út volt ez! Ám még mindig járhatóbb, mint a Sziklás-hegység akkor még alig ismert, kitaposatlan ösvényei. Meg aztán ezt az utat már a hadsereg is jobban ismerte. A mexikói háború idején ugyanis felvonulási útvonal volt.
A hat ló vontatta hatalmas batárok St. Louisból kiindulva déli irányban átkeltek az Ozark-platón, Fort Smithnél délnyugatra fordultak, és Texas pusztaságain át érték el a "Horsehead" (Lófej) átkelőhelyet: az útvonal legdélibb szakaszát. Nappal forróság és homokviharok, éjszaka pedig a fagypont körüli hőmérséklet tette kegyetlenül kimerítővé az El Pasóig tartó útszakaszt.
Új-Mexikó sivatagos tájain, Arizona kaktuszmezőin és vad hegyei között folytatták útjukat egészen Fort Yumáig, ahol átlépték Dél-Kalifornia határát. Az út utolsó szakaszán Fort Tejon érintésével még legalább háromnapi zötykölődés várt az utasokra, míg megérkeztek San Franciscóba.
A hosszú úton 139 állomást állítottak föl, ahol lovakat váltottak, megvizsgálták a kocsit és a felszerelést. Vendégfogadók, pihenőhelyek is voltak ezek az állomások.
Vastag tartószíjakon rugóztak a nyolc utast befogadó fedett kocsik. Bőrülések és kapaszkodók tették kényelmessé az utazást. Vastag bársonyfüggönyök védték az utasokat a széltől és a portól. A viteldíjat - ebben az időben 150 dollárt - előre ki kellett fizetni, s ha az utas élelmezést is kért, azt külön felszámították.
A kocsi csak a kijelölt állomásokon állt meg. Aki lemaradt, annak helyére bárki beszállhatott. Kutyák szállítását nem vállalták, dohányozni is csak valamennyi utas közös megegyezésével lehetett, és az utazási szabályzat külön kitért a hölgyek iránti udvariasságra.
A postalovak leváltása, a fogat kicserélése nem tarthatott tovább 8-10 percnél. Útközben az utasok számára reggelihez és vacsorához félórára, ebédhez egy órára, éjszakai nyugalomhoz legfeljebb hét óra hosszat állhatott meg a menetrend szerinti járat.
A pusztaságban és a hegyek között magányosan poroszkáló kocsi állandóan ki volt téve a falkában kóborló farkasok, útonállók és indiánok támadásainak. Gyakran torlaszolták el az utat kidőlt fatörzsek, sziklaomlások, hirtelen megáradt patakok és folyók. Nyáron forróság és hatalmas esőzések, télen hófúvások és kemény fagyok akadályozták az utazást.
A személyzet - a kocsis és egy vagy két fegyveres kísérő - volt felelős az utasok biztonságáért, a szállítmány épségéért. Emellett minden férfi köteles volt részt venni a természetes akadályok elhárításában, támadás esetén pedig a harcban.
Akkoriban persze aligha akadt ember, aki fegyvertelenül indult volna el ilyen hosszú útra. Ennek ellenére a kocsi felszereléséhez tartozott egy Sharp-karabély vagy később egy winchester, utasonként egy-egy Navy-Colt, a fegyverekhez való lőszer (minden fegyverhez legalább száz lövésre), egy-egy kés, valamint ásók, csákányok, kötelek.
John Butterfield postajáratai 1860-ban már hetenként háromszor szállították az utasokat és a postaküldeményeket a St. Louis-San Francisco - St. Louis közötti déli úton. A társaság nem tudta tovább bővíteni járatait, s mikor kocsijait több súlyos támadás érte, csődbe jutott.
Texas, új-Mexikó határán, Arizona pusztáin, a támadó komancsok és apacsok ellen a hadsereg lovas különítményei sem nyújtottak kellő védelmet. A mészárlásig fajuló támadásokból, a szörnyű üldözésekből élve menekültek elbeszélései nyomán a forgalom az északi utakra terelődött, és John Butterfield alul maradt a konkurenciával vívott harcban.
1861-ben William D. Dinsmore, Henry Wells és William G. Fargo bekebelezik a Butterfield Overland Mail járatait. Megalakítják a híres Wells, Fargo Co.-t, mely egészen a transzkontinentális vasút elkészüléséig egyedül bonyolítja le a személyszállítást. Expresszjáratai a kor minden kényelmét nyújtják, és a körülményekhez képest menetrend szerint, pontosan közlekednek.
A Wells, Fargo Co. Postakocsijáratait is szinte naponként érik támadások. Az útonállók különösen arany- és pénzszállítmányokat, értékpapírokat, bányajogi okmányokat rabolnak, de nem kímélik az utasok személyes vagyontárgyait sem.
"Fel a kezekkel! Dobd ki a Iádát !"- csak ennyi volta felszólítás, s ha a kocsis kihajította a pénzzel, iratokkal, levelekkel teli postaládát, már mehetett is tovább. Ha nem, gyakorta emberhalál volt a kaland vége!
Bár a hatvanas években ezek a kurta "dobd ki a ládát" támadások ritkán követeltek emberéletet, a pénz és az értékpapírok, levelek szállítására mégis jobb megoldást kellett keresni.
A Köztársasági Párt 1860-ban közzétett választási programjának 15. pontjában - amelyikben a vasút felépítését is sürgetik - a kor követelményeként fogalmazzák meg:
"... hogy a vasút előfutáraként haladéktalanul fel kell állítani az országon áthaladó naponkénti postaszolgálatot... "
És még abban az évben, 1860. április 3-án elindul az első lovasposta St. Josephből.
A Russel, Majors Waddel cég alvállalkozásaként működik a híres Pony Express. Kitűnő lovasai a Csendes-óceán partjáig tíz nap alatt teszik meg az 1950 mérföldes (3120 km) utat. Útvonaluk Fort Kearney-ben éri el az Oregon ösvényt, majd Fort Laramie-től a Kalifornia úton haladnak tovább végcéljukig, San Franciscóig. Az útvonal 80 "relay"-ból, váltóállomásból, ló- és lovastanyából áll.
A gyorsposta ifjú lovasai csak leveleket, pénzt és értékpapírokat szállítanak. Egyszerre csak annyit, amennyi a nyeregtáskába befér. Két colt és egy nyeregtokba bújtatott winchester minden felszerelésük. A magányos lovas nem feltűnő az úton. Ha megtámadják, gyors lábú lován könnyebben menekülhet; lerázhatja üldözőit. A Pony Express lovasainak dolga, hogy szemmel tartsák a Western Union Telegraph Co. oszlopainak hosszú sorát, jelezzék, ha a szél eltépte vagy ha valaki megrongálta a távíró zümmögő vezetékeit, amelyek ebben az időben már Fort Laramie-ig értek.

A játék rendkívül egyszerű, postakocsinkat rablók, indiánok támadják meg, célunk, a 7 fős személyzettel minél messzebbre jutni (ez persze az ellenség eliminálásával lehetséges a leghatékonyabban...) . A játékot 1 vagy 2 játékos játszhatja, ezt a menüben állíthatjuk be, akárcsak az irányítást: billentyűzet, Sinclair, Kempston botkormányt választhatunk. Az irányítás beállítása után a választásunkat ENTER-el kell megerősíteni (erre a képernyő alján megjelenő felirat is figyelmeztet).
A postakocsin egyszerre két fő teljesít szolgálatot (a többiek a utasfülkében tartózkodnak): az egyik irányítja a kocsit, a másik a tetőn puskával próbálja távol tartani a banditákat. A botkormánnyal egyszerre irányítjuk a kocsit (előre-hátra, fel-le), és a tetőn tartózkodó emberünket. A tűz gomb megnyomásával tudunk lőni. Ha embereink közül valakit eltalálnak, helyére a fülkéből kimászik a következő áldozat, és átveszi annak helyét. Ha a hajtót lövik le, addig nem tudjuk a kocsit irányítani, amíg az új ember át nem veszi a helyét. Vágtázásunk addig tart, amíg el nem fogy a postakocsi teljes személyzete. Ellenfeleink hátulról lovon támadnak ránk, vagy az út szélén állva lőnek felénk. A kocsi tetején álló emberünknek minimális védelmet jelent, hogy a tűz gomb hosszabb megnyomásával lehasalhat.
Az akkori útviszonyok nem nevezhetőek éppen tökéletesnek. Itt-ott útakadályok nehezítik a dolgunkat (kövek az úton). Ezekre ráhajtva erősen amortizálódik kocsink állapota, amit a képernyő tetején a középen látható kis lovaskocsin mérhetünk le. Itt láthatjuk egyébként a két játékos pontszámát, és az életeink számát is. A játék addig tart, amíg tönkre nem megy a kocsink, vagy elfogy a személyzetünk.
Sajnos a játék legnagyobb hibája, hogy a térbeli megvalósításnak köszönhetően nem igazán tudunk célozni, ellenfeleink viszont annál inkább. Ezért aztán sok sikerélményünk nincs is, csak vágtázunk a végtelen sivatagban, amíg utol nem ér minket a GAME OVER.
Az igazán eltökéltek kedvéért azért íme a szokásos POKE-csokor:

Örökélet az 1. játékosnak: POKE 50042,24
Örökélet a 2. játékosnak: POKE 50062,24
Nem sérül a kocsi: POKE 49449,24
Gyors pontgyűjtés: POKE 53719,0